A tegnapi parlamenti döntés margójára

A felhatalmazási törvény elfogadása nélkül a parlamentnek 15 naponta kellett volna meghosszabbítania a különleges jogrend keretében hozott rendeletek érvényességét. Nem kétséges, hogy erre minden alkalommal sor került volna.

Tegnap a parlamentben megszavazták a rendeleti kormányzást, klasszikus kifejezéssel: a diktatúrát. Innentől kezdve a kormány anélkül térhet el a hatályos törvényi rendelkezésektől és hozhat nem részletezett „rendkívüli intézkedéseket”, hogy eközben tevékenységét még a maga korlátozott módján sem ellenőrizheti az eszközeitől már jórészt megfosztott ellenzék.

Az így létrejövő berendezkedést azért hívjuk diktatúrának, mert ez a hivatalos szótári elnevezése annak a rendszernek, amelyben a kormány a népszuverenitás legfőbb intézményétől (országgyűlés) függetlenül, az alkotmányos garanciák kiiktatásával hozhat a polgárok jogait korlátozó döntéseket. A diktatúra természetesen nem feltétlenül jelent rémuralmat, mindazonáltal „a rendkívüli helyzetek, rendkívüli felhatalmazást igényelnek” logikája szinte mindig a szabadságjogok gyors leépüléséhez, aztán tartós elnyomáshoz vezet.

Az európai történelem zűrös évszázadai során sokféle mondvacsinált ürüggyel zavarták szét a császárok, a királyok és az aktuális államfők a szenátust, a rendi gyűlést vagy a parlamentet, mikor melyik állt az útjukban. Nekünk ennek indoklásául egy olyan járvány jutott, amelyet az összes nyugati demokráciában a vészhelyzet kihirdetésével, de az alkotmányos keretek megtartásával és a független sajtó fenyegetése nélkül próbálnak megfékezni a kormányok.

A felhatalmazási törvény elfogadása nélkül a parlamentnek 15 naponta kellett volna meghosszabbítania a különleges jogrend keretében hozott rendeletek érvényességét. Nem kétséges, hogy erre minden alkalommal sor került volna. Mégis, ez a 15 naponkénti megerősítési kényszer teremti meg az egyetlen alkalmat arra, hogy a mögöttük álló közel 2 millió polgár nevében az ellenzéki pártok kérdéseket tegyenek fel a védekezéssel kapcsolatban. A törvényjavaslat ennek lehetőségét törölné el, és adna határozatlan időre biankó felhatalmazást annak a kormányfőnek, aki reggel értelmetlennek nevezi az iskolák bezárását, este pedig előírja.

Kétféle ember van: az egyiket az nyugtatja meg, ha járvány idején járványügyi szakértők tájékoztatják hitelesen és informatívan, a másikat pedig az, ha arany váll-lapos ezredesek hallgatják el a járvány terjedésének területi adatait. Nyilván nem kérdés, hogy a kormánypárt szavazói zömmel melyik csoportba tartoznak. Őket nem zavarja, ha a kormány feltalálja az újságírók nélküli sajtótájékoztatót, holott semmilyen más reményünk nincs arra, hogy az orvosok megfelelő védőfelszereléshez jussanak, mint hogy a közvélemény ezt kikényszeríti a kormánytól. Ahogy kikényszerítette az iskolák bezárását is. A szükséges mennyiségű teszt elvégzését még nem tudta kikényszeríteni, de erre nem is maradna esélye, ha a független sajtó nem számolna be a hiányosságokról, a panaszokról és a külföldi mintákról.

A kormányzati média ebben nem fog segíteni. A propagandisták értelmezésében minden olyan cikk, amelyik a járvány elleni küzdelem szakszerűtlenségét mutatja be, rémhírterjesztésnek minősül, ezért a szerzők ellen rendőri fellépést tartanak indokoltnak, börtönbüntetéssel sújtaná azt az újságírót, aki nagy nyilvánosság előtt „való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza.”

Magyarul: beszámol a valóságról.

Nem azért kaptak az első vonalban dolgozó háziorvosok összesen 3 darab használhatatlan maszkot, mert meghatározott időnként még össze kell ülnie az országgyűlésnek. És nem azért került karanténba a védőfelszerelés hiánya miatt számos egészségügyi dolgozó, mert a független sajtó ezt megírta.

A felhatalmazás időbeli korlátozása az egyetlen eszköz arra, hogy az ellenzék betöltse azt a feladatát, amit a hatalom ellenőrzése jelent. Ha erről a jogosítványról lemond, akkor nem ellenzék.

Az önkormányzati választás bebizonyította, hogy az ellenzék szavazóját nem érdekli, hogy mivel vádolják őket. Azt azonban elvárják tőlük, pontosabban azt az egyetlen egy dolgot várják el tőlük, hogy Magyarország antiorbánista felét ne hagyják magára.

Azért, mert a történelem, a szavazóik és a későbbi bírósági eljárás szempontjából nem mindegy, hogy a diktatúrát az ellenzék ellenére, vagy az ellenzék támogatásával vezették be. Nem mindegy, hogy a szabad sajtó elleni fellépést lehetővé tevő törvény alján ott áll-e a nevük.